IT lábjegyzet

Három vaskos könyv került nemrég a polcomra. Hasonló méret, hasonló oldalszám (7-800 oldal kötetenként), hasonló cím: elektronikus kereskedelem. Az első, Dave Chaffey munkája 2009-es kiadás, a másik kettő (Efraim Turban és szerzőtársai, illetve a Kenneth C. Laudon és Carol Guercio Traver tollából) idei, alig száradt meg rajtuk a nyomdafesték. A kiadók küldték őket oktatói példányokként - isten tartsa meg eme jó szokásukat.

Érdekes figyelni, miként válik valamilyen újdonságból tankönyv. Az internetes elektronikus kereskedelem kezdetei nagyjából a kilencvenes évek közepéig nyúlnak vissza, valószínűleg nem tévedünk sokat, ha a megjelenését a Netscape Navigator-böngészőjéhez, illetve a cég látványos tőzsdei karrierjéhez kapcsoljuk. Van néhány könyvem ezkből az időkből is. Mai szemmel sok bennük a zagyvaság, a lihegő lelkesedés, túl gyakran használják a gyanús csengésű „paradigmaváltás” szót: szerzőik valószínűleg sietni akartak, másokat megelőzni, no meg tapasztalat sem volt elegendő, nem lehetett tudni, a sok próbálkozásból mi sül ki, miből lesz siker és mi kerül az innováció szemétdombjára.

Mára az elektronikus kereskedelem aprólékos gonddal kidolgozott, sokszáz oldalas tankönyvekbe rendeződött. Azt is mondhatnám, hogy ez egy új iparág beérésének a jele. Az e-kereskedelem tankönyvvé érett, itt van a polcomon három bizonyíték.

Chaffey könyvéről nemrég írtam egy bejegyzést. Turbanékéval úgy hét-nyolc évvel ezelőtt találkoztam először, sokat lapozgattam, mert ez volt az első „igazi”, minden kellékkel felszerelt tankönyv ebben a témában, ami a kezem ügyébe került, a mostani a hatodik kiadás.

A Laudon-Traver pár napja futott be, még csak belelapozni volt időm, de rögtön az elején érdekes kifejezésre bukkantam: „traditional e-commerce”, vagyis hagyományos elektronikus kereskedelem. A „hagyományos” jelzőt általában a bolti kereskedelembre szoktuk használni, az elektronikus kereskedelem ellenpárjaként: e-kereskedelem kontra hagyományos kereskedelem. Laudonék most „hagyományos elektronikus kereskedelmet” emlegetnek, ami szintén a kor és a beérés jele.

Mi szerintük a „hagyományos”? A bevezető fejezetek szerint az internetes bolt. Sokan megszoktuk, megszerettük: felmegyünk a hálóra, megkeressük kedvenc üzletünk honlapját, böngészünk a katalógusban, kosárba pakoljuk, ami tetszik, fizetünk a pénztárnál, várjuk a futárt vagy elballagunk a megjelölt elosztópontba, dobozt bontunk, megtapintjuk, megszagoljuk…

Laudonék szerint ez a „hagyományos”. Hagyományos az, ami megszokott, bejáratott, elterjedt. Korábbi fejlődési fázisok beérett megoldása, ami óhatatlanul tömegcikkesedik. Kérdés az, honnan jön az új innovációs hullám, mi haladja meg a „hagyományos” elektronikus kereskedelmet.      

Michael Moore nekem eddig valahogy kimaradt. Nem volt ebben semmi szándékosság: egyszerűen a véletlen hozta úgy, hogy egyetlen alkotását sem láttam, néhány részletet leszámítva. Most viszont megnéztem a Kapitalizmus: szeretem című filmjét, felkiáltójellel a végén vagy anélkül, attól függően, hogy melyik műsorújságban találkozik vele az ember.

Nos, valószínűleg ez után sem leszek Michael Moore-rajongó, de nem tagadom, érdekes élmény volt. Talán tucatnyian lézengtünk a moziban, de érezni lehetett a figyelmet, vagyis a közönség valószínűleg vette a lapot, mind a tizenvalahányan, a premier hetében.

Hadd hivatkozzam még egyszer a véletlenre: a napokban olvastam el Kornai János két cikkét a rendszerváltásról. A témája ezeknek is a kapitalizmus, pontosabban a szocializmust felváltó kapitalizmus mérlege. Az első a Közgazdasági Szemlében jelent meg, és márt írtam róla egy bejegyzést kicsivel lejjebb. A második a Mozgó Világ januári számában látta meg a napvilágot. Azt javaslom, ha valaki nekilát az egyiknek, feltétlenül olvassa el a másikat is. Ha csak az egyiket olvassa el, hiányolni fogja a másikat.

Kornai a rendszerváltás, vagyis a kapitalista rendszerre való átállás eredményeit vizsgálja négy átfogó értékelési szempont, vagyis mérce alapján. Az első a technikai fejlődés - az eredmény e téren egyértelműen pozitív: nem kell telefonra várni, akinek kedve szottyan, internetezhet, jó kocsik szaladgálnak az utcán… A másik hármat a francia forradalom hármas jelszava adja: szabadság, egyenlőség, testvériség. Nos, itt már bizony problémák akadnak, feszültségek gerjednek, és most tessék, itt van ez a randa válság is, ami mindenre rátesz egy lapáttal.

“Mi lesz az ellenkező irányú erők eredője? Őszintén szólva nem tudom” - mondja Kornai János, bizonytalanságban hagyva az olvasót.

Technikai fejlődés, szabadság, egyenlőség, testvériség (szolidaritás) - ezek bizony fontos dolgok, de vajon ezek alapján ítél az utca embere? Hiszen sorolhatnánk még a lehetséges mércéket: egészség, közösséghez való tartozás érzete, biztonság, önmegvalósítás, a munkához való viszony, család, igazságosság… Aztán ott vannak persze a ravasz átváltások: vajon hány egységnyi szabadság ér meg egy egységnyi biztonságot? Vagy: a mobiltelefonod hány funkciójáról mondanál le egységnyi közösségi érzésért cserébe?

De térjünk most vissza Michael Moore-hoz, pontosabban az új filmjéhez. Moore nem bizonytalankodik: az amerikai kapitalizmust velejéig romlott rendszernek tartja, ami megérett a pusztulásra. Mohóság, embertelenség, kizsákmányolás, a pénzügyi “elit” uralma. Moore nem tudós, nem közgazdász, pláne nem elméleti közgazdász, és nem is akar annak látszani. A filmben ő maga mesél, gyakran láthatjuk roggyant farmerben, sapkával a fején. “Olyan vagyok, mint ti! Egy vagyok közületek! A ti nyelveteken beszélek, mert azt akarom, hogy megértsetek!" - üzenik ezek a képek. Íme, itt van az apám is, ő is áldozat. Nézzetek végig egy valóságos kilakoltatást! Nézzétek meg ezt a futballpályányi romhalmazt: itt valamikor virágzó üzem állt! Sétáljatok velem végig ezen az utcán, ahol valamikor jómódú emberek éltek, most viszont csak a szél görgeti rajta az ördögszerekereket! Kérdezzétek meg velem együtt: hová lett a pénzünk, mire ment el az adónk?

Moore megy a kamerájával, lefilmezi, amit lát. Idézeteket gyűjt az államalapító atyák üzeneteiből. Abszurd jeleneteket, utcai mutatványokat kreál. Az eredményt saját koncepciója szerint összevágja, más filmek, híradók, amatőr felvételek részleteivel vegyíti, hatásos zenéket tesz alájuk, majd saját hangján kommentál mindent. Van ennek így bizonyító ereje? Nincs. Ha a szakszerű bizonyítást kérem számon, hát nincs. Van alternatíva? Hát, valami van, de nagyon gyengécske: valami önigazgatási falanszterféle, lásd Hernádi Gyula vonatkozó drámáját.

Az egész mégsem hatástalan, van benne valami megnyerő. A legfőbb, legfontosabb üzenet valahogy átjön: lehet, hogy minden másképp van. Légy óvatos az ítélkezéssel! Ne feledd, hogy az elegáns modellek, egyenletek változói mögött emberek vannak. Ami neked “kreatív rombolás”, innováció, az másoknak kudarc, munkanélküliség, tragédia.

A tőlem telhető legnagyobb figyelemmel, plajbásszal a kézben, a fontosabbnak vélt gondolatokat aláhúzva és ismételten átnézve olvastam el Kornai János “Innováció és dinamizmus” című cikkét a Közgazdasági Szemle januári számában. A szerző a kapitalizmus védelmére szólítja fel olvasóit, amiből az következik, hogy a kapitalizmus védelemre szorul. Védelemre szorul, pedig számos erénye van, amelyek közül az írás egyet emel ki: dinamizmusát és innovatív természetét.

A kapitalizmus eme előnyét a műszaki és egyéb innovációk hosszú sora bizonyítja - a folyóirat bőséges listát közöl a példákból. Nincs olyan úttörő innováció - egyes katonai újításokat leszámítva -, amely szocialista országból származna. Mégis, “…az állampolgárok nagy többsége nem érti a kapitalizmus és (a) technikai haladás között fennálló alapvető oksági kapcsolatot” - olvasom a cikkben.

Az első állítással - a jelentős műszaki újítások szinte mindegyike kapitalista rendszerben született, vagy legalábbis piaci méretekben ott hasznosult - eszem ágában sincs vitatkozni, bár lehet, hogy van benne némi túlzás. Azt viszont nem hinném, hogy az emberek ne értenék az említett összefüggést. Megfigyelésem szerint a magyar emberek nagy többsége az átkos rendszerben pontosan tudta, hogy ha valamilyen technikai szempontból frissebb, kifinomultabb, fejlettebb termékre van szüksége, akkor legjobb, ha vonatra ül és kimegy Bécsbe vagy Münchenbe, vagyis a kapitalizmusba. Jómagam is Londonban szereztem be az első Commodore számítógépeket, a biztonság kedvéért rögtön kettőt; az egyiket közülük rögtön vissza is tartották a ferihegyi vámhivatalban, és csak akkor bocsátották a rendelkezésemre, amikor egy levélben elmagyaráztam, miért van szükségem éppen kettőre; a rendszer mentségére legyen mondva, érveimet első szóra elhitték.

“…Hálás vagyok a posztszocialista átmenetnek és a kapitalizmusnak, hogy most már nekem is van telefonom az otthonomban…” - olvasom. Úgy tűnik viszont, hogy a népre nem jellemző a hála: mobiltelefonon és internetes posztokban szidja a kapitalizmust, egész pontosan a létező kapitalizmust, tehát nem a tankönyvek kapitalizmusát, és egy percig se gondol arra, hogy piacgazdaság nélkül valószínűleg nem lenne mobiltelefonja, vagy ha mégis, az aligha férne el a zsebében - lehet viszont, hogy az okot, a hálátlanság okát mégsem az említett összefüggés meg nem értésében kell keresni, lásd a fenti utalást a Mariahilfer Strassén szerzett tömeges tapasztalatokra.

Kornai János szerint a kapitalizmus mint rendszer és a technikai innováció közötti összefüggéssel a közgazdasági tankönyvekben is többet kellene foglalkozni, hogy a fiatal közgazdászok többet tudjanak róla. Úgy tűnik ugyanis - a cikkben ott sorakoznak a példák -, hogy a tankönyvekből ez a téma nem kap kellő figyelmet. Csak abban lehet reménykedni, hogy a fiatal közgazdászok felkészülésük során nemcsak a mikroökonómiai tankönyveket tanulmányozzák, hanem belenéznek abba a sok száz könyvbe, cikkbe és esettanulmányba is, amelyek az innováció, a műszaki fejlődés, a technikai újdonságok és az innovatív vállalkozások témájában születtek az elmúlt évtizedekben, és így a fejükben létrejönnek azok a bizonyos linkek. A magam részéről például Varian, Brynjolfsson, Christensen, Weill, Malone és Tapscott műveit javasolnám.

Hosszú cikk, sok ceruzás aláhúzás a példányomban. És sok kérdőjel, persze, a lapok szélén. „…Az országok egy nagyobb csoportjában a szocializmust felváltotta a kapitalizmus - ezáltal a történelem nyújtja a legerőteljesebb bizonyítékát annak, hogy a kapitalizmus felsőbbrendű, mint a szocializmus” - olvasom. Valóban így működne a történelem? Minden váltás egy lépés felfelé valamilyen felsőbbrendűségi létrán? Valóban észt innováció lenne a Skype? „A népesség jelentősen nagy hányadának mérsékelt vagy éppenséggel vehemens antikapitalista érzései vannak.” Valóban azok lennének? És mennyire erősek ezek az érzések? Mit mérlegel a nép tulajdonképpen, mit rak az egyik, és mit a másik serpenyőbe? Tényleg az számítana, amit a politikusok mondanak, és nem az, amit tesznek? Biztos, hogy az Apple találta fel az egeret? Valóban szükség lenne egy, a technikai haladást tükröző összevont mutatóra, vagy nyugodtan megelégedhetünk a részletekkel, amelyek elképesztő gazdagságban állnak rendelkezésre? Sztálin, ha élne, valóban versenyre kelhetne a megfigyelő kamerák számát tekintve mondjuk Londonnal…?  

Könyv: Hideg bőr. Hideg bőre a békaembereknek van. A békaemberek tulajdonképpen tengeri szörnyek, félig állatok, félig emberek. A tengerből másznak ki éjszakánként és rátámadnak az emberekre, feltehetően táplálékszerzési célból, bár ez nem derül ki egyértelműen. Az utóbbiak alatt két szigetlakót kell érteni. Az egyikük ír szabadságharcos, aki megcsömörlik a politikától (meg tudom érteni), ezért elvállal egy időjárás-figyelői állást valahol egy sarkköri szigeten, ahol egyébként kellemes az idő. A másik egy rejtélyes toronyőr, aki már ott van a  szigeten.

Az ír megérkezik, a hajója elmegy, éjszaka pedig megjönnek a szörnyek. A két férfi védekezik, lövöldöz, robbant, öldököl. Egy kissé bamba, ámde amúgy felettébb csinos szörnylány velük él, minden tekintetben a rendelkezésükre áll (brr…), szabályos szerelmi háromszög alakul ki (brrrrr…). Az ír kezdi megkedvelni a szörnyeket, a másik viszont hajthatatlan, tovább öldököl. Valami hajó is megjön a végén mindenféle gyanús emberekkel, de aztán elmegy.

A szerző szemlátomást kedveli a tehenes hasonlatokat. A kedvencem: nem értette, mint ahogy a tehén sem érti, mit akar az állatorvos. Ez igaz: életem falusi korszakában többször tapasztaltam, hogy a tehén tényleg nem érti, mit akar az állatorvos.

Ennyit a könyvről. Rég olvastam ekkora marhaságot. Ha nem ilyen rövid, bizonyára abbahagyom valahol a harmadánál. Igazi álirodalom, amiből minden bizonnyal kellemes szörnyfilmet lehet készíteni. A borító szövege szerint ez már megtörtént. Azt is írják, hogy a könyv egyébként világsiker, már vagy húsz nyelvre lefordították. Ennyit a világról.